Ki mit tud?

4. Fejezet

   Az egyiknél puska, a másik kettőnél kés volt. Ledermedve figyeltem őket, majd egy és még egy lövés. Louis és Justin a földön terültek el mellkasukat fogva.

   – Nem szellemek vagyunk – nyögött fel Jus.

   – Menj a házunkba és zárj be mindent. Addig kiabálj Dustinnak, amíg meg nem jelenik - kérte Lou.

   – De én...

   – Menj! – parancsolt rám.

   Valami komoly baj van, ha ilyen hangnemet kell alkalmaznia. Még sosem hallottam ezt tőle. Egy puszit nyomtam arcára, majd futni kezdtem. Még halkan hallottam, hogy az egyik fickó utánam indul, de nem foglalkoztam vele.

Louisék háza előtt megálltam és keresni kezdtem a pótkulcsot. Mindig a virágcserépbe rakja, ám sosem tudom melyik oldalára. Mikor megtaláltam kapkodni kezdtem, mert, már hallottam a lépteket magam mögött. Szerencsémre a kulcs kiesett a kezemből. Gyorsan hajoltam le érte, de felállni már késsel a torkomnál álltam.

   – Hang nélkül visszasétálsz a házba vagy megöllek – suttogta érdes hangján, amitől teljesen libabőrös lettem, és nem jó értelemben.

Tettem, ahogy mondta, a házban már nem volt senki csak ő és én.

   – Leülsz és hallgatsz – vette elő telefonját.

Leültem a kanapéra és próbáltam valamit kivenni, megérteni a beszélgetésből.

   – Már elvitték őket... tudom... igen, a lány velem van... haver, bűzlik a démonszagtól... értem, rendben – tette le. Hát ez értelmes volt. – Szépen velem jössz - rántott fel a kanapéról.

   – Nem megyek sehová. Hol vannak a barátaim? – kérdeztem mérgesen.

   – Ha velem jössz megtudod.

   – Nem megyek veled. Az apám azt tanította, hogy idegenekkel ne menjek sehová.

   – Az apád sok mindenre nem tanított meg. Mondjuk arra, hogy ne barátkozz varázslókkal, és démonokkal de, hát ő engedte, hogy Louis a közeledbe férkőzzön.

   – Bocs, hogy nem tudtam mit tenni egy démon ellen. Nem volt benne egyik mesekönyvben sem.

   – Ne flegmázz velem, mert egy legyintéssel elvágom a torkod.

   – Mi akadályoz meg? – rántottam mi kezem a szorításából, majd a konyhába szaladtam egy késért. Lépteit egyre hangosabban hallottam, majd megpillantottam az ajtóban. – Dustin! Dustin! Ha utálsz is, de gyere már! Dustin!  – kiabáltam kétségbeesetten. – Dustin könyörgöm! – folyt le egy könnycsepp az arcomon. Követte állam vonalát, majd a csempére hullott.

   – Ha apád látna... – rázta meg fejét a fickó – egy varázslónak könyörögsz.

   – Ha apám látna hívná a rendőrséget  –mondtam halkan.              Féltem. A testem minden porcikája reszketett. Nála is kés van és, szerintem jobban tud vele bánni, mint egy rémült tizenhét éves.

   – Tényleg azt hiszed? – lépkedett felém, de én nem tudtam hátrálni. Pillanatokon belül elért hozzám és torkomnak szegezte a kést. Szemeim behunytam és próbáltam egyenletesen lélegezni.

   – Cara mi a... picsába! – hallottam Dustin morgását, majd a hideg fém eltűnt nyakamtól. Kinyitottam a szemem.

   A fickó a levegőben égett. Dus szemeit csukva tartotta és arckifejezéséből lászott, hogy koncentrál. Az ember szép lassan elégett, majd Dustin a földre rogyott. Azonnal hozzá szaladtam és megnéztem jól van-e? Hiába volt velem bunkó megmentette az életem. Homloka forró volt és arcán izzadtságcseppek jelentek meg, így vettem egy rongyot, hideg vízbe mártottam, majd homlokára helyeztem. Aprót szisszent, majd lassan kezdett lélegezni.

   – Ju... Justin és Louis?

   – Elvitték őket, de most ezzel ne foglalkozz. Tűz forró vagy.

   – A sötét mágia. Sokat kivesz az emberből  – mondta gyengén. Justinnak igaza volt. Dus rettenetesen rosszul fest. – Láttál valami tetkót? Mondtak valamit?

   – Csak a fickó beszélt valakivel telefonon, de nem hallottam. Tetkót pedig nem láttam.

   – Meg kell találnunk őket. Azt hiszik tudják hol vannak a démonok – vette elő telefonját, majd tárcsázott valakit. – Nálam van akit keresel. Találkozzunk a szokásos helyen  – nyomta ki.

   – Kinek szóltál? Ki kell neki?

   – Majd meglátod. Te – állt fel makk egészségesen.

   – Öltözz valami lazába, bulizni megyünk – mosolyodott el, majd eltűnt.

   A szobámba szaladtam és előkerestem valamit. Egy felhajtott, sötétkék, halásznadrágot vettem kezembe és egy fehér rövidebb derekú "London Ink" feliratú pólót. Gyorsan magamra kaptam, majd kivasaltam hajam és feltettem egy kis alapozót szempillaspirált, és egy halvány, barna színű szájfényt. Az előszoba tükrében nézegettem magam, mikor Dustin megjelent a tükörben. Kicsit összerezzentem, de, már nem ijedek meg az ilyen megjelenéseitől. Több rémisztő dolgot is láttam már, nem ő fog megijeszteni. Egy fekete, szaggatott farmerban, egy fekete pólóban és Vans cipőben állt előttem. Tetszett a lávány, de van ennél jobb is.

   – Kicsípted magad – jegyezte meg oldalra biccentett fejjel. Felé fordultam és alaposan végigmért, majd ajkaira egy féloldalas, csábos mosoly ült ki. – Ha lerendeztem ezt talán meghívlak egy italra.

   – Nem leszek a pincsid. Nem használsz ki, amíg neked tetszik majd megölnél. Amúgy is, kiskorú vagyok.

   – Csak gyere – forgatta meg szemeit és megfogta kezem. Egy pillanat alatt a belvárosi klubban találtam magam. – Ne vessze el és légy szem előtt.

   – Nem ígérek semmit – nyitottam be. A látvány, ami fogadott nem okozott csalódást. Az emberek egymást összenyomva táncoltak, vagy túlordítva a zenét beszélgettek.

   – Szia cica...

   – Nagyon vicces vagy, de inkább menj és olyan lányokat fűzz, akiknek bejön az ilyen szöveg – vágtam rá, majd otthagytam őt.

   – Úgy tűnik figyelnem kell rád. Miért nem húztál magadra egy zsákot? – kérdezte viccesen Dus.

   – Én abban is jól néznék ki – nevettem fel, majd leültem az egyik bárszékre.

   – Mit adhatok? –  kérdezte a pultos srác.

   – Egy kólát és egy skót wiskey-t – felelte Dustin.

   – Honnan tudtad, hogy szeretem a skót wiskey-t?

   – Haha, nagyon vicces. Nem ihatsz alkoholt. Úgy könnyebb elveszteni.

   – Haha, nagyon vicces. Mintha elvesznék.

   – Az italok – tette le elénk a fiú. – Később mi is megihatnánk valamit – suttogta.

   – A társaságom nem éppen örülne neki – feleltem, majd el is ment.

   – Mit mondott? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Dustin.

   – Semmi közöd hozzá–  kortyoltam bele kólámba. Pont nyeltem mikor egy hideg kéz siklott derekamra. Köhögve fordultam az illető felé.

   Fekete szerelés. Fekete tüsis haj és vészjóslóan sötét, itt-ott vörös szemek. A démonra emlékeztet, aki megtámadott.

   – Ha nem veszed el a kezed eltöröm – szólt rá fenyegetően Dus.

   – Érzem rajta a vadász kéznyomát. Gyere táncolni – fogta meg kezem, de nem mentem utána. – Gyere! – villantotta meg tűzvörös íriszeit, ám nem hatott meg.

   – Ígérem figyelek rád. Ha tudni akarod hol vannak a srácok vele kell menned. Ő tudja majd melyik vadászcsoport embere támadt rád. Fáj bevallanom, de előnyben van.

   – Egy szám – ugrottam le a bárszékről.

   – Nekem okés, bár a tánctudásom miatt könyörögni fogsz a továbbiért –- suttogta fülembe. – Amúgy... csoda, hogy szóba állsz velem.

   – Miért? Oh várjunk. Démon vagy, embereket ölsz, engem megfenyegettél...

   – Ennyi?

   – Biztos vagyok benne, hogy van még más is csak nem jut eszembe – álltam meg egy helyen a parketten, majd táncolni kezdtem.

Talán fél perc sem telt bele, de egy kezet éreztem derekamon.

   – Nem megyünk fel hozzám? – kérdezte egy srác, aki bűzlött a piaszagtól.

   – Nem vagyok se részeg, se hülye, se könnyűvérű. Vedd el a mancsaid és meghagyom a férfiasságod.

   – Naaa, cica – csúszott feljebb keze.

   – Nem! – fordultam meg gyorsan, majd erősen megszorítva kezét eltessékeltem.

   – Ügyes, azt hittem már közbe kell avatkoznom – dicsért meg partnerem.

   – Nem szorulok senki védelmére. Magam is el tusok bánni az ellenségeimmel, kivéve, ha valami természetfeletti lény. Vége a számnak – indultam vissza.

   – Maradj – kapott kezem után. –  Kérlek. Elmondom hol vannak a barátaid.

   – Halljam – feleltem komoran.

   –A harmadik utcai raktárban, de necces oda bejutni, neked mondjuk sikerülhet, ha jól színészkedsz.

   – Hallgatlak – fordultam vissza.

   – Biztos tudni akarod?

   – Ha már elkezdted fojtasd is.

   – Csak meg kell játszanod, hogy gyűlölöd a varázslókat és a démonokat. Az apád nagyon büszke lesz rád és odaenged a régi legjobb barátodhoz. Megkéred, hogy hagyjon egyedül titeket és ő vakon bízni fog benned. Mikor egyedül leszel a fiúkkal felveyzed ezt a gyűrűt, ez odavonz engem, én kiszabadítom, majd kiviszem őket. Az apád azt fogja hinni, hogy megszöktek.

   – Hogy jön ide apám és akkor nem fogja kerestetni őket?

   – Az apád az itteni démonvadászok feje. És jogos, majd megkérjük Justint, hogy felejtesse el vele.

   – És mi lesz a többiekkel? Ők emlékeztethetik, de várjunk... Azt mondod az apám egy démonvadász?!

   – Igen. Azt hiszem világos volt.

   – Én mentem – siettem vissza Dustinhoz, ám nem volt a helyén. Lehet kiment levegőzni. Gyorsan, a démont elketülve sétáltam a hátsó kijárathoz, majd ki akartam lépni rajta, de nem tudtam.

   Pár másodpercig gondolkodtam, hogy miért is nem tudok kimenni, aztán rájöttem. Dustin. Ő szokott ezzel szórakozni.

   – A francba is! Dögölj már meg! –  hallottam valaki erős szitkozódását.

   – Dustin engedj ki! – csaptam a láthatatlan falra.

   – Menj vissza! Most! – parancsolt rám.

   – Legalább gyere be és úgy zárd le az ajtót!

   – Nem rossz ötlet. Érkezem! – kiabált,majd átvetette magát a láthatatlan falon. Egyenesem rám zuhant.

   – Aucs.

   – Bocs. Szóltam, hogy érkezem.

   – Egy másodperccel az érkezés előtt. Megvannak a srácok.

   – Az király. Sam? – húzott fel nemes egyszerűséggel.

   – Ki az a Sam?

   – A démon.

   – Azt mondta az apám egy démonvadász csapat feje, de ez haza... – álltam meg arckifejezését látva. – Ez hazugság ugye?! Ez csak hazugság lehet. Honnan tudna az apám a démonokról?

   – Cara... – nyúlt kezemért, de elhúztam. – Figyelj, ne csinálj semmi butaságot.

   – Ez lehetetlen... – futottam ki az ajtón, amit már nem védett varázslat.

   Nem tudom meddig futottam, de, már a klubb fényeit sem láttam. Nem volt ismerős a környék. Eltévedtem. Leültem az egyik épület elé és falam a hideg téglafalnak dőltettem. Ügyes vagyok. Télen elveszni a legjobb. Ezzel nem vitatkozom.

   – Ennél rosszabb már nem is lehet – suttogtam magam elé. Leheletem, mint a cigi füst áramlott ki számból.

   Valami hideg esett fedetlen alkaromra, majd még egy és még egy. Az égre pillantottam.

   – Úgy van! Büntess csak! Szakadjon a hó is! Másra sem vágyom! – kiabáltam az égnek.

   Az apám eddig is tudott a démonok létezéséről és a varázslókról. Ki tudja mit csinál a Louissal és Justinnal? Megakadályozni sem tudom, mert eltévedtem. Mert nem bírtam ki az igazságot. Az ember, akire mindig számíthattam egész életemben hazudott nekem. A hátam mögül zajt hallottam. Valaki van itt, de már a valami is érvényes kifejezés lehet rá.

   – Ki van ott? – fordultam meg karba tett kezekkel.

   – Egyedül a sötétben? – kérdezte egy hang a sötétségből.

   – Gyere elő és úgy mond.

   Egy árny suhant el előttem, de egy vörös szempárt ki tudtam venni belőle. Démon, de nem Sam. Az ő hangját felismerem.

   – Du... – akartam kiabálni, de befogta a szám.

   – Meg se mukkanj – suttogta érces hangján.

Hirtelen valami sötétség öntött el. Mindem elsötétült és a külvilág megszűnt. Összeestem.

   A nappaliban ébredtem fel.

Sziasztok! Meghoztam a kövi részt! Remélem tetszett, ha nem szívesen várom az ötleteket, hogy hogyan tehetném jobbá. És köszönöm a kedves kommentet Krisztina Kovács-nak.

xoxo D. D. Brown