Ki mit tud?

2. Fejezet

   – A szüleid elintézem, azt sem fogják tudni, hogy volt egy fiuk, de Car... az ő akarata és tudata erős.

   Miért kell Louisnak elmennie? Miért nem emlékezhetnek rá a szülei? Egyáltalán hogyan érné el ezt a srác? Mit ért azon, hogy erős a tudatom? Az én emlékeim nem tudná eltüntetni?

   – Érdekes társalgás, ugyebár? – kérdezte egy mély, fenyegető hang.

   Lassan megfordultam. Egy magas, ám vékony, izmos testalkatú, barna hajú, sötét, szinte fekete szemű fiú állt előttem. Egyet léptem hátra, de máris a falba ütköztem, ami eddig eltakart Louis és társa elől.

   – Nem tudom miről beszélsz – jelentettem ki higgadtan, bár hangomban ott bujkált a leplezhetetlen félelem és kíváncsiság.

   – Tanulj meg hazudni, édes. Louis és Justin után kémkedtél. Mit tudsz?

   – Mit kéne tudnom? – kérdeztem vissza remélve, becsaphatom kérdésemmel és elmond valamit.

   – Semmit. Louist sem kéne ismerned, de az az átkozott már kialakított egy erős barátságot.

   – Miért baj ez? Ki az a Justin? Tudod miről beszéltek?

   – Sok a kérdés - fogta két kezébe arcom, majd rám fújt.

 
 Álmosodni kezdtem, majd csak annyit éreztem, hogy testem tehetetlenül rogy össze. A beton keménysége helyett két kezet éreztem meg hátam alatt, amik felemeltek. Olyan érzés, mintha kómában lennék. Legalábbis ezt mesélték az emberek. Mindent hallok és érzek, de nem tudok reagálni a külvilágra. Ajtónyitódás, majd csapódás aztán halk lépések és puhaság. Véleményem szerint egy ágy. Puha, selymes anyag fedte be testem. Betakart. Egy puszit lehelt homlokomra, majd teljesen magával vitt a sötétség.

   Halkan, nyöszörögve nyitottam ki szemeim. A fejem lüktetett és tudtam, nem mostanában akarja abbahagyni, hacsak nem veszek be egy aszpirint. Lassan, óvatosan keltem ki az ágyból, majd körbenéztem a szobában. Tipikus fiú szoba. Zöld falak, autós, motoros poszterek, rendetlen íróasztal, egyszerű berendezés. Nem ismertem ezt a helyiséget.

   – Örülök, hogy felébredtél. Hogy érzed magad? – kérdezte az idegen srác, aki idehozott.

   – Fáj a fejem. Nincs véletlenül gyógyszered?

   – Az nincs, de van valamim, ha megengeded – ült az ágy szélére, pontosan bal lábam mellé.

   – Az előbb is elkábítottál. Hol vagyok?

   – Nálam, de bízz bennem. Ez tetszeni fog.

   – Nem bízom. Elkábítottál – húzódtam hátrébb közeledését követően.

   Nem tudtam odébb menni. Bal oldalamon Ő volt, jobb oldalamon az ágy széle, hátam mögött az agytámla. Szemeim becsukva vártam mit is tervez. Két-két ujját halántékomhoz emelte, majd valamelyik holt nyelven kezdett el beszélni. Nem hangosan, épphogy suttogott. Pár pillanatig tartott az egész, és fejfájásom elmúlt. Olyan misztikus volt.

   – Ezt hogyan csináltad? – kérdeztem kábán.

  – Titok. Most pedig, irány haza. Nehogy hiányozz valakinek – rántott fel hirtelen, mire elvesztettem testsúlyom és rázuhantam. Erősen tartott, majd saját, biztos lábaimra állított. – Csukd be a szemed – kérte.

   Rájöttem, ő az a fajta, akivel nem érdemes ellenkezni,ha azt mondja a Holdon elsőnek egy sirály járt akkor azt el kell fogadni. Félve hunytam le szemeim. Testemen valamiféle hidegség futott végig, ami megborzongatott.

   – Kinyithatod – puszilt tenyerembe.

   Mikor elég bátorságot gyűjtöttem, hogy kinyissam már nem volt ott. Meglepődve vettem észre, hogy táskám a vállamon lógott és a lakáskulcs a kezemben pihent. Mától kezdve enyém a ház. Mivel anya és apa elváltak, Harry ment anyához, én apához. Csak hétvégente találkozhatunk, de Harry iskolájában most szünet volt, apa pedig üzleti úton van két hétig, testvérem vigyázott rám két napig, de ma már neki is iskola volt.         

Anyával együtt utaztak haza, míg én magamra maradtam másfél hétig. Mondhatom: felelősségteljes szülők.

   Fáradtan hajítottam át szobám legtávolabb eső sarkába a táskám, majd levágódtam az ágyamra. Valakinek muszáj volt beszámolnom a történtekről, így felhívtam Louist. Amúgy is kíváncsi voltam miért nem volt suliban.

   – Szia! – vette fel pár csengés után.

   – Szia! Hogy-hogy nem voltál suliban?

   – Lázam lett. Egész nap ki sem keltem az ágyból.

   – Most kapsz fél percet, hogy kitalálj egy jobb hazugságot vagy elmondd az igazat. A harmadik opció, hogy most azonnal átjössz, mert beszélnünk ke... – fogta be valaki a szám.

   – Car? Car? – szólongatott barátom, de nem tudtam válaszolni. – Mindjárt ott vagyok – tette le.

   A kéz elengedte szám és maga felé fordított. Az a srác állt előttem, aki elkábított. Szemei szikrákat szórtak és, ha szemmel ölni lehetne szerintem már halott lennék.

   – Egy: Hogyan jöttél be a házba? Kettő: Miért vagy itt?

   – Egy: Egy ajtó nem igazán akadályoz meg. Kettő: Mert tudtam, hogy nem tudod tartani a szád, ha Louis átjön kitalálsz valami hazugságot, de az igazat nem mondhatod el.

   – Miért?

   – Mert nem. Ennyi nem elég?!
   – Eltaláltad –  feleltem, majd csengettek. – Ha megengeded behívnám a barátom. Te addig kifáradhatnál.

    – Nem! – cövekelt le.

    – Húzz a büdös francba a házamból vagy hívom a zsarukat! – mutattam az ajtóra, ami történetesen mögötte volt.

    –  Nem – mondta halál nyugodtan, mintha az időjárásról számolna be.

   Kezembe vettem telefonom és tárcsáztam a rendőrséget, de semmi. Süket. Valami füstszag csapta meg az orrom, majd elvettem fülemtől a telefont. A srác csettintett egyet, mire az kigyulladt. Ijedten dobtam a földre, majd okosan leöntöttem vízzel. A fiú csak nevetve figyelte tűzeloltási kísérletem, ám a telóm tovább lángolt.

   –  Segítsek? – kérdezte.

   – Ezt te csináltad? Úgy, mint a kábítást és a fejfájás gyógyítását?  A holtnyelv? Mi vagy te?

   – Nem mi, ki? Egy ősi varázslócsalád utódja, a legerősebb vérvonal sarja. Dustin Howell.

   – Én meg beveszem ezt a hülyeséget. Na engedj ki, hadd nyissak ajtót a barátomnak - indultam el, ám erősen megfogta felkarom és nem engedett.

   – Azt mondod, hogy a háziban kellett volna segítenie, de már megoldottad. Végig hallgatni foglak, a leghalkabb suttogást is meghallom - eresztett utamra.

   Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, majd az utolsó kettőt kihagyva leugrottam és az ajtóhoz futottam. Tudtam, hogy Dustin hallgatózik, így azt mondtam, amit ő adott a számba.

   – Na, mizu?

   – Bocs, hogy várnod kellett, de csak a matekban kellett volna segíteni. Megoldottam, szóval nincs kedved elmenni sétálni? – kérdeztem.

   – Dehogynem. Addig elmesélheted mi volt a suliban.

   – Remek – vettem fel kabátom, majd kiindultam, de nem bírtam átlépni a küszöböt. – Nem mehetek. Ki kell még takarítanom. Bocsi - erőltettem fancsali mosolyt az arcomra, majd levettem dzsekim.

   – Semmi baj. Akkor holnap? 

   – Holnap. Ne feledd már csak két hét.

   – Nem felejtem, hidd el. Jó éjt!

   –  Jó éjt! – csuktam be az ajtót. – Utállak!  –kiabáltam fel Dustinnak.

   – Most el kéne vágnom a torkod és végignézni, ahogy meghalsz, ugye tudod? Nem engedelmeskedtél – termett előttem.

   – És? Nem vagy a főnököm, amúgy meg tökéletesen megoldottad, hogy a barátom, aki ismer és tudja, hogy sosem takarítok gyanakodni kezdjen – húztam győztes mosolyra ajkaim.

   – Te... - lökött a falnak egy széllökéssel.

   Próbáltam megmozdulni, de éreztem, hogy a szélszerűség nem engedi. A lökéshullám egyenesen a falnak szegezett és nem engedett.

   –  Ne merészelj többé ellenszegülni a szavamnak, mert nagyon megbánod. Nem tudod mire vagyok képes.

   – De te sem, hogy én mire vagyok képes. Nem érdekel milyen varázslatos akárki vagy, nekem nem fogsz parancsolgatni! –küszködtem szavaimmal. A szél beszédemre is kihatott, mert visszafújta.

   – Még találkozunk – engedett el, majd eltűnt.

   Lihegve rogytam térdre, majd egyenletesen kezdtem lélegezni. Szívverésem lassan visszaállt a normálisra és a lüktető vérem sebessége is általánosodott. Holnap nincs suli, így fogtam magam és leültem keresgélni a laptopom elé. Rákerestem Dustin családjára és tényleg  boszorkánymúltja van a családjának, legalábbis anyai ágon. Apai ágról nem írnak semmit. A 17. században rengeteg boszorkányüldözés volt, köztük több Howell-t is máglyára ítéltek.

   Tizenegy körül járhatott, mikor kikapcsoltam gépem és elnyúltam a kanapén. A TV-t bekapcsoltam egy unalmas adóra,majd elbóbiskoltam.

   – Ébresztő, álomszuszék! – hallottam meg Dus hangját.

   – Ezt most álmodom. Mire kinyitom a szemem nem leszel itt – motyogtam félálomban.

   – Megint szelet kérsz?

   – Mit akarsz? – fordultam másik oldalamra.

   – Kémkedned kéne. Én nem tudok Louis és Justin közelébe férkőzni, mert utálnak, de te...

   – Nem vagyok a pincsid. Nem véletlenül utálnak, kibírhatatlan vagy.

   –  A pincsim vagy. Azt teszed, amit mondok vagy nem látod többé Louist.

  

Sziasztok! Megérkezett a következő rész is! nagyon szépen köszönöm a rengeteg oldalmegjelenítést, a pipákat és Petra Rigó-nak a tanácsokat! 

xoxo D. D. Brown