Ki mit tud?

5. Fejezet

   Szemeim lassan nyitogattam és egy idegen szempárt pillantottam meg.

   – Ki vagy te? Hogy jutottál be a házba? – ültem fel hirtelen, ám fejembe iszonyatos fájdalom nyilallt.

   – Mi az utolsó emléked? – kérdezte.

   – Apa elment és a bátyámék is hazamentek, de miért mondom el ezt? – dörzsöltem fejem. Mintha egy elefántcsorda száguldozott volna rajta. Oda-vissza vagy tízszer. – Te hogy kerülsz ide és ki vagy? – tettem fel kérdéseim ismét.

   – Louis egyik barátja vagyok, Dustin. Elestél a jégen és megkért, hogy figyeljek rád, amíg ők... – hagyta abba mikor az ablakhoz rohantam. Egy költöztető autó állt Louék háza előtt és egy idegen család szállt ki belőle.

   Egy fiatal asszony, egy fiatal férfi - gondolom a férje -, és egy körülbelül velem egykorú srác valószínűleg a húgával. A kislány vidáman ugrándozott, míg a srác fel nem vette és bevitte a házba.

   – Miért költöznek idegenek a szomszédba? – kérdeztem Dustint, mintha ettől függne az életem.

   – Louis elköltözött. A szüleinek anyagi gondjai akadtak, az apját új helyre vették fel.

   – Nem hagyhatott itt. Szinte a testvérem... – csuklott el hangom.

   – Hagyott egy levelet – nyújtott felém egy borítékot. A nevem cifra betűkkel volt ráfirkantva. Ez Louis írása, imád így írni.

Nagy levegővétel után elvettem a papírt és kinyitottam.

   A sorokat lassan, minden szót átrágva és kétszer átnézve minden betűt kezdtem el olvasni.

   
„ Cara. Fogalmam sincs hogyan írjak le neked mindent, de ez a búcsú ideje. Nem mertem személyesen búcsúzni. Nem akartalak szomorúnak látni. Most nevezhetsz gyáva féregnek vagy akármilyen csúszómászónak, én elfogadom, mert megérdemlem és így talán könnyebb is lesz. Könnyebb azt elfelejteni, akit utálsz. Ha ezt a levelet olvasod felébredtél és jobban vagy. Dustin valószínűleg elmondta a költözés okát szóval én nem is koptatom tovább a tollat. Jó legyél, vigyáz magadra. Szeretettel: Louis.”

   A sorok végén már pár könnycseppem is útjára eredt és végezetesen lecseppent a padlóra. Nem hagyhatott itt. Nem mehetett el szó nélkül. Ez egy rossz vicc. Nem lehet.

   – Nem – leheltem magam elé. Elég volt mikor Harry elköltözött anyával. Akkor már elvesztettem az egyik felem. Az ikrem. Most nem akarom őt is elveszíteni. Rajtuk kívül csak a banda van.

   – Cara, én most elmegyek. Valószínűleg nem jövök vissza, szóval... ha kell valami most szólj – mondta kedvesen Dustin.

   – Ha nem tudod visszahozni Louist akkor nem tehetsz semmit.

   – A telefonszáma ugyan az maradt – ment el.

   A levelet összegyűrve dobtam a földre, majd hallgattam a ház ürességét. Csak egy légy zümmögését lehetett hallani.

   – Legalább nem vagyok egyedül – mordultam fel.

   Kopogtak. Más sem hiányzott, mint a társaság.

   – Ki az? – kiabáltam ki.

   – Chris! Most költöztünk a szomszédba! – szólt vissza a fiú.

   Lassan feltápászkodtam, megtöröltem szemeim és kinyitottam az ajtót.

   – Mit szeretnél? – kérdeztem kedvesen.

   – Csak anya mondta, hogy egy velem egykorú lány lakik itt és arra gondoltam... – vakarta meg tarkóját v, de biztos rosszkor jöttem – indult el Louisék volt háza felém

   – Chris! - kiabáltam utána, mire megfordult. Kedves srácnak tűnik. Nem szeretném megbántani, habár ő összetört, jobban mondva Louis, de ők költöztek a házukba. – Ráérek. Mit szeretnél?

   – Életemben nem voltam a városban és... útmutatás.

   – Két perc múlva legyél itt és mehetünk - mosolyodtam el.            Láttam rajta a megkönnyebbülést. Mosolyogva intett, majd hazaszaladt.

   Én is bementem a házba, majd felvettem a kabátom és lábamra húztam a bakancsom. Este szép kis hó esett le.

   A ház előtt vártam Christ, aki nem sokkal később jött is. Egy fekete bőrdzsekit viselt fekete nadrággal és szegecses bakanccsal. Kezében egy cigi volt, amire rá is gyújtott. Fintorogva néztem, ahogy lassan beszippantja a nikotint, majd karikákban a levegőbe engedi. Legyőztem undorom és kezeim zsebembe süllyesztve odalépkedtem hozzá. A cigiről eszembe jutott amikor anyáék elváltak. Én is szívni kezdtem, de Harry rájött és elszedett tőlem mindent. Most már alig bírok ránézni is.

   – Nem lesz jó vége a ciginek – közöltem. – Merre szeretnél menni?

   – Mintha tudhatnád – motyogta majd egy mosolyt villantott felém. Fehér fogsora gyönyörűen tündökölt. – Amerre te szeretnél elvégre te vagy az idegenvezető.

   – Akkor induljunk el a park felé. Az körülbelül a város szíve. És igenis tudom a cigi hatását.

   – Nem nézem ki belőled. Olyan...

   – Jó kislány vagyok?

   – Igen.

   – Két éve még a város legnagyobb piásaival jártam egy társaságba. Az akkori pasim is alkoholmérgezésben halt meg. A bátyám akkor szoktatott le mindenről.

   – Sa... sajnálom. Ezt nem tudtam – dobta el azonnal a cigit, am ki is ólt a hóban. – A bátyád...

   – Mikor a szüleink elváltak ő elment anyával. Mivel az ikrem olyan, mintha az egyik felem veszett volna el. Mikor ideköltöztetek akkor a másik - csúszott ki számon. - Bocsi, nem úgy értettem.

   – Ki lakott ott? Anya mondta, hogy egy férfi és egy nő...

   – Meg a fiuk. A legjobb barátom, de elment – töröltem meg szemem.

   – Ha szeretnél átjöhetsz hozzánk. A padláson maradt pár cuccuk. Gyermekkori képek, játékok...

   – Szívesen mennék, ha nem baj – mosolyodtam el.

   – Szép a mosolyod – jegyezte meg és megállt előttem. Kitűrt arcomból egy hajtincset és szemeimbe nézett. Várta a reakcióm.

   Egy ideig csak néztem, majd elfordítottam fejem, ezzel jelezve, hogy nem akarok tőle semmit. Megadóan elhúzódott, majd elindultunk. A parkban megálltam egy padnál. Louissal mindig ide ültünk. Nem hiszem el, hogy elment.

   – Valami baj van? – kérdezte Chris aggódva.

   –Nem. Semmi – haraptam be alsó ajkam, majd tovább indultam. – Ezen az úton vannak a legnagyobb boltok, értem úgy: a pláza és a melléképületei. Néhány cukrázda és pár étterem. A Cookie Mookie-t ajánlani tudom. Isteni a csoki tortájuk és a fagyijuk.

   – Hadd bizonyosodjak meg magam is - mosolyodott el. – Mivel kedvesen segítettél meghívlak egy sütire. Gondolom nem szeretnél fagyizni mínusz tíz fokban.

   – Télen a legjobb fagyizni. Egy vaníliásat kérek.

   – Komolyan fagyizni akarsz? Nem leszel beteg?

   – Nincs mandulám a torokgyulladás meg nem izgat. Ha fagyizni akarok fagyizni is fogok – nevettem fel, majd elindultam.

   Chris csendben követett, de az ajtónál megelőzött és kinyitotta nekem azt.

   – Mily udvarias – mosolyodtam el.

   – Aki megérdemli – csukta be, majd a fagyis részhez mentünk. –Egy vaníliás és egy csokis fagyit kérnénk – mondta.

   – Nem lesztek betegek? – kérdezte a pult mögött álló idősödő hölgy.

   – Én nem, de őt nem tudom – mutattam Chrisre.

   A hölgy odaadta a fagyit és Chris fizetett. Mikor már az ajtóban álltunk utánunk kiabált.

   – Ha betegek lesztek nem én adtam – mosolyodott el.

   – Rendben! – feleltük, majd integetve távoztunk.

   – Kedves – mondta Chris.

   – Tudom – feleltem és nekikezdtem fagyimnak.

   Mire megettük már haza is értünk. Chris ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, mert félt, hogy elrabolnak. Útközben megbeszéltük, hogy holnap átmegyek hozzájuk és átnézem Louisék ottmaradt cuccait.

   – Nem jössz be? Isteni kakaót csinálok – hívtam meg.

   – Nem zavarnék?

   – Nem. Egyedül vagyok itthon – nyitottam ki az ajtót, majd egy ismerős illat csapta meg az orrom. Rózsa és vanília. Valamikor már éreztem ezt, de nem tudom mikor.

   – Finom illat. Rózsa és vanília – mosolyodott el Chris.

   – Nyugodtan vetkőzz le, érezd magad otthon. Én addig csinálok kakaót – mentem ki a konyhába.

   – Mennyire vetkőzzek le? – kiabált.

   – Vicces. Tudod te azt! – raktam be a két bögre tejet a mikróba, majd három kanál kakaó, tejszínhab és egy kis fahéj a tetejére.

   Chrisnek csak  habot raktam. Nem tudom szereti-e a fahéjat. Kivittem a bögréket a nappaliba, ahol egy kényelmesen üldögélő, TV-ző srácot láttam meg.

   – Meghoztam az italját – álltam meg előtte.

   – Köszi! – vette el, majd inni kezdte. Mikor elemelte a szájától körbe tiszta tejszínhab volt. A látványon felnevettem. – Mi az?

   – Picit tejszínhabos vagy.

   – Letörlöd? – kérdezte féloldalas mosollyal, ami most csábító és egyben nevetséges is volt.

   – Habbal a szádon nem tudlak komolyan venni – töröltem körbe száját, majd mielőtt lenyalhattam volna az ujjam ő megtette. – Héj! Azt én akartam – vágtam be a durcit.

   – És most ugyan azt csinálod, mint az ötéves húgom.

   – Vagy a húgod csinálja azt, amit én.

   – Biztosan! Így már értelmese... - csuklott el hangja. – Car, az orrod. Vérzik.

   Gyorsan kaptam az említett területhez, majd elszörnyedve néztem az ujjamon lévő vörös folyadékre. Valami nincs rendben. Nekem nem szokott vérezni az orrom. Egy zsebkendőért nyúltam és próbáltam elállítani, de nem sikerült. Tíz perc múlva is ugyan úgy vérezett.

   – Ha megengeded én tudok segíteni.

   – Hogyan? Nem magától kéne elállnia.

   – Hülyeségnek fog hangzani, de... mindegy. Ki volt utoljára idegen a házban?

   – Egy srác. Miért?

   – Míg nem voltál itthon valaki járt itt. Egy démon, ezért volt vanília és rózsa illat. Az a démon csinált valamit, ami nincs jó hatással a szervezetedre. Valamit tett az italodba vagy az ételedbe, valami mérget. Bízol bennem?

   – Nem. Démonok nem léteznek. A házban senki sem járt, mert az ajtó zárva volt és nincs értelme annak amit mondasz. Miért mérgezne meg egy démon, ha létezne is, habár nem?

   – Hogy hívják az apád?

   – Robert Smith.

   – Ezért. Cara bíznod kell bennem mielőtt visszajönne érte... – akadt el szava.

   – Lemaradtam a szomszédi köszöntésről. Gondoltam bepótolom – nevetett fel mögöttem egy érdes hang.

   A következő pillanatban már a padlón feküdtem zúzódott gerinccel. Az a szemét a falnak vágott. Mintha de ja vu-m lenne, de nem tudom miért. Gondolataim a telefonom zavarta meg. Matt neve villogott a kijelzőn.

   – Szia! - vettem fel.

   – Szia! Nem tudod mi van Louissal? Pénteken „Ki mit tud?” és nem érem el.

   – Basszus. Elköltöztek. Az apját máshová vették fel, mert anyagi gondjaik voltak. Honnan szerzünk negyedik tagot?

   – Te beugorhatnál - javasolta.

   – Nem. Én nem énekelek emberek előtt. Tudod mekkora lámpalá... – a démon ismét felém tartott, mire kapkodni kezdtem a levegőt és szívverésem is felgyorsult.

   – Minden rendben? – kérdezte barátom. – Cara, minden oké veled?

   – Most... most nem tudok beszélni. Később visszahívlak - tettem le. Azonnal felültem és hátrébb húzódtam. – Mit akarsz? – kérdeztem bátran, ám hangomból nem tűnt el a félelem. Ha már úgyis meghalok úgy haljak meg, hogy nem voltam gyáva.

   – Látni, ahogyan az apád végignézi a halálod. Látni, ahogyan szenvedsz. Hálálni, ahogy a halálért könyörögsz. Tudni, hogy a szolgám vagy és mindent megteszel nekem. Nézni, ahogyan szépen, lassan összetörsz belülről.

   – Nem fogok összetörni – álltam fel lassan. – Nem leszek a szolgád. Inkább kínozz meg ezerszer, mintsem a piszkos szolgád legyek.

   – Tényleg ugyan olyanok vagytok. A barátod... Louis azt hiszem... Igen, ő. Ugyan ezt mondta és tudod hol tart? A levegővétel is fáj neki. Összetörtem. Testileg, lelkileg. Az elején még bírta, ám mostanra márcsak egy dolog élteti... – nézett rám.      – Egyetlen egy, amit, ha megölök mellém fog állni – emelt fel nyakamnál fogva.

   Chrisre pillantottam, aki vérző szájjal és orral, rendellenes testtartással feküdt. Visszapillantottam a démonra és tudatosult bennem, hogy meg fogok halni. A de ja vu érzés ismét elfogott. A fejemben egyetlen egy mondat játszódott le. „ Addig kiabálj Dustinnak, amíg meg nem jelenik.” Louis parancsoló hangneme tudom, hogy megrémisztett, de nincs hozzá emlékképem. Csak a hang és az érzés, de egy próbát megér.

   – Lehetne egy utolsó kívánságom? – kérdeztem.

   – Ma kedves leszek – sóhajtott, majd egyet bólintott.

   – Ígérem nem megyek el. Letennél?

   – Ha elszöksz a szemed láttára ölöm meg a kis barátod - engedett el.

   – Dustin! Dustin! Du...! – kiabáltam, de a számat befogva a falhoz csapott.

   Míg bal kezét számon tartotta a jobbal megfogta vállam és erősen belemarkolt, pillantásomat nem engedte. Egyszerre az egész testemben valami nagyon rosszat, valami égetőt éreztem. A fájdalom teljesen elvette az eszem. Szemeim megteltek könnyekkel.

   – Meg nem öllek, de a világ fájdalmát helyezhetem a válladra. Az összes ember fájdalmát, akit megöltem. Az akkori fájdalmaikat most te éled át.

   – Csak mert egy nevet kiabáltam?

   – Csak mert a nevet kiabáltad – hangsúlyozta a névelőt. – Dustin Howell hatalmas varázsló. Sötét varázslatokat is tud alkalmazni. Más varázslók erre, csak a halállal fizetve képesek, de ő...

   – A mesedélutánnak itt vége, ha nem akarod, hogy rajtad teszteljem a tudásom – állt a démon mögött Dustin.

Sziasztok! Megérkezett a következő rész. Remélem tetszett. Nagyon sok hozzáfűzni valóm nincs csak annyi, hogy köszönöm a feliratkozást és a rengeteg oldalmegjelenítést! Nagyon jól estek! Még annyi lenne, hogy, ha van, akkor kérlek szépen írjátok le a véleményeteket. Nem kötelező. Csak a visszajelzésekre lennék kíváncsi. Előre is köszönöm!

xoxo D. D. Brown