Ki mit tud?

6. Fejezet

   – Az érzéketlen varázsló. Vajon akkor is, ha az öccséről van szó?

   – Mit csináltál vele? –  lökte a falnak elfeketedett szemekkel Dus.

   – Meggyőzöm. Elég kitartó.

   – A véreddel itatom meg a húgodat, ha nem engeded el!

   – A húgom? – nézett rám mérgesen. – Az apja megölte.

   – Nem ő tehet róla! Add vissza az öcsém!

   – Justin és Louis nálam vannak, ha még életben akarjátok látni őket... keressétek meg  – tűnt el, de hangja még hallható volt. – Az idő ketyeg. Tik - tak.

   – Az én hibám. Elfordultam tőle. Nem voltam itt mikor szüksége lett volna rám – rogyott le a kanapéra.

   – Tudom, hogy meg van a saját gondod, de fogalmam sincs mi történt itt. Van egyfajta de ja vu érzésem, de nem tudom mihez kötni. Nem... nem akarod elmondani? - kérdeztem, de abban a pillanatban, hogy befejeztem egy elhagyatott, poros házban voltam.

   – A barátod haldoklik. A többiek is szenvedni fognak. Az apádat kínzás alá vetem. – suttogta egy bénító hang a fejembe.  – Mindened elveszem. Csakis a te válladon nyugszik az életük. A te döntéseid menthetik vagy ölhetik meg őket. Te leszel a gyilkosuk – a hang olyan volt, mint a házbéli démoné. Játszadozik velem. – Hallgasd csak!

   Kétségbeesett, fájdalmas ordítás hallatszódott, de tudtam, ez csak a fejemben van. Elkezdte. Kínozni akar. A kiáltást bármikor felismerném. Louis az.

   A hang egyre hangosabb lett és egy másik is társult hozzá. Ez Chris. A házból felismerem. Aztán egy női sikoly. A fejembe fájdalom hasított. Nem bírtam. Átéreztem a fájdalmukat. Minden egyes ütést, vágást, égetést. Mindent. Fejem fogva rogytam a földre. Térdeim csattantak a kemény betonpadlón, ami fel is horzsolta őket és nadrágom is kilyukasztotta. Még egy és még egy ordítás, majd sikítás. Mintha itt lennének. Mintha körbevennének a hangok.

   – Nem! – sikítottam fel. A felgyülemlett fájdalmat kiadtam magamból és minden elhalt. – Nem – suttogtam magam elé. A házban visszhangzott, majd csend lett. Baljós csend.

   – Én előre szóltam – lépett elő az egyik fal takarásából a démon.

   Nem néztem rá. A nadrágomon lévő lyukat bámultam. Szemim könnyesek voltak, nem érdemli meg, hogy ránézzek, de megtettem. A mágiát használva felemelte fejem és kényszerített. Tartottam magam. Mereven bámultam vérvörös íriszeit.

   – Erős vagy. Kitartó, de nem akadály. Van elég ember, akit szeretsz. Vehetnél példát Dustinról. Van egy öccse és ennyi. Mondjuk néha kételkedtem az irántad táplált érzéseiben, de nem csalódtam benne – guggolt elém. – Egy ilyen csinos pofit kár kihasználatlanul eldobni. Néztem, ahogyan közeledik feléd, de láttam, hogy elvágta magát nálad. Most már nyugodtan játszadozhatok veled – simított végig arccsontom vonalán, miközben undorodva néztem rá.                                                          – Ne nézz rám ilyen csúnyán. A végén könyörögni fogsz, hogy a szolgám lehessél – állt fel, majd elsétált a falig, ahonnan előlépett.

   Nekem több sem kellett futásnak eredtem, ám a lépcsőnél megálltam. A váz megvolt, de a fokok hiányoztak. Megéreztem leheletét a nyakamon. Nem fordultam meg, de el sem mentem, nem tudtam.

   – Engedd el őket. Semmit sem ártottak neked.

   – Úgy ahogy az apád sem a húgomnak – simította el hajam a nyakamról. – Egyszerűen emberi alakba kényszerítette és megölte. Nem tudtam megvédeni, de bosszút állok – puszilta meg vállam. – Bosszút fogok állni.

   – És ők lesznek az eszközeid.

   – Nem. Az eszköz te leszel – húzta lejjebb pólóm vállát, ami így lecsúszott. Azonnal érte nyúltam, de elkapta kezem. – Ők csak segédeszközök.

   – Nem kellenek segédeszközök. Ha akarnál akár most is lelökhetnél, de nem teszed. Miért?

   – Mert... – puszilta végig nyakam, amitől a hideg futkosott a hátamon – szeretek játszadozni. Főleg a halállal és a törékeny emberekkel.

   – Nem vagyunk egyformák.

   – Vicces. A bátyád is ugyan ezt mondta  –szorította meg kezeim és egy pinceszerűségbe vitt.

   Kemény betonfalak, semmi ablak. Négy lánc, de abból három már foglalt. Louis, Justin és Harry lógnak rajtuk. Mindegyiknek véres, szakadt a ruházata és bőrük színe sem a megfelelő. Mocorogni kezdtem a démon kezei közt, ám nem engedett. A negyedik lánchoz vonszolt, ami pontosan szembe volt a másik hárommal. Kínzás. Erősen lökött a földre, majd kezeim megkötözte. A bilincsek marták a csuklóm, de nem izgatta, erősebben meghúzta.

   – Szép álmokat – fújt az arcomba, majd minden elsötétült. Ismét előjött a de ja vu, de már idegesít, hogy nem tudom miért.

   Egy fájdalmas ordításra keltem, aminek azonnal felismertem a tulajdonosát. Harry.

   – Örülök, hogy felébredtél. Jaj, olyan jól néztek ki így együtt! - csapta össze tenyerét. – Már csak Dustin hiányzik a sorból és mindenki megvan a kezdéshez. Ugye Harry? – csavarta meg testvérem láncait az erejével.

   – Rohadék. Az apánk úgyis elkap és megöl, mint a húgodat. Remélem te nem leszel akkora rinyagép - mondta számomra felismerhetetlen stílusban. Még sosem hallottam így beszélni.

   A démon a vállára helyezte kezeit és szemeibe nézett.

   – A húgod fájdalmait is át tudom adni. Családon belül a kétszeresére tudom nagyítani – mondta, mire Harry felordított.

   Fejem elfordítottam és fogaim összeszorítottam. Nem bírtam hallgatni. Legszívesebben befogtam volna a füleim, de kezeim a fejem fölött vannak megkötözve.

   – Ezt a fájdalmat mind te okozod – fordította verejtékező bátyám felé a fejem. Szemeim behunytam, vettem egy mély levegőt, majd elszánt tekintetem a kínzóra vezettem.

   – Ha egyszer is kijutok innen megöllek. Megtalállak és lassan, élvezetesen kinyírlak. Törött gerinccel és mozgásképtelen állapotban is.

   Vörösen izzó szemivel rám, aztán Louisra nézett, aki azonnal felordított, majd Justin is. Mindhármuk egyszerre ordított fel a fájdalom kíntengerében. A mentőövet keresik, de az a megláncolt kezeimben van.

   – Elég! – rántottam el fejem a kíntól szenvedő barátaimról. – Hagyd abba – kértem.

   – Könyörögj! Hallani akarom a könyörgésed. Látni akarom a szenvedésed, látni akarom, ahogyan a sós cseppek végigfolynak az arcodon. Minden egyes fájdalmadat látni akarom. Tudni akarom, hogy összetörtelek. Tudni akarom, hogy belül megsemmisültél – mondta és Harry ismét felordított.

   – Car... Car figyelj rám. Húgi, ne hallgass rá. Erős lány vagy. Kitartó és különleges. Mi is ezért vagyunk itt. Ne hagyd, hogy legyőzzön. Tudom, hogy nem szeretsz veszíteni – nyögte a szavakat bátyám.

   – Ahogy én sem – nézett rám, aztán bátyámra.

   Hátam ívbe feszült, mire felsikoltottam. A kínzó érzés belülről mart. Láttam,hogy Lou mocorogni kezdett, de ő is úgy járt, mint Harry és én. Végül Justin is csatlakozott hozzánk. Ekkor észrevettem egy különös dolgot. A démon orra vérzett, mintha... mintha megerőltette volna magát.

   – Csak ennyit tudsz? – kényszerítettem magam a szavak formálására. Fájt minden egyes levegővétel, de, ha túlerőltetem talán vége lesz. – Ez olyan, mint a szúnyogcsípés! – nevettem fel gúnyosan.

   – Szemtelen csitri! – összpontosított rám. A fiúk hangos lélegzetvételei és az én újabb sikolyom töltötte be a teret, de megérte. Észrevette, hogy vérzik az orra és abbahagyta. – Ravasz. Még találkozunk – suttogta fülembe, majd eltűnt.

   Zihálva ejtettem le kezeim, amiket a bilincs hirtelen elengedett. Most a fiúkat simán eloldozhatnám, de felkelni sem bírok. Tesztel. Teszteli az akaraterőm.

   Lassan feltérdeltem, majd a falnak támaszkodva fel is álltam. Testem minden súlyát gyenge lábaimnak kellett megtartania, de nem adhattam fel. Bátyámhoz botorkáltam és szemügyre vettem a bilincset. Sehol egy kulcs vagy valami. Még hullám csattom sincs. Nem tudok segíteni. Leguggoltam mellé, majd átöleltem. Fejét nyakamba fúrta és éreztem lélegzetvételein, hogy nincs rendben.

   – Annyira sajnálom...

   – Nem a te hibád. Vegyél mély levegőt, menj vissza és gondolkodj. A telefonod még nálad van. Hívd fel apát és mondd el neki mi történt.

   – Bolondnak fog hinni – sétáltam vissza a  „helyemre” majd leültem telefonom elővéve.

   – Ő az utolsó aki bolondnak hinne. Bízz bennem.

Felhívtam apát. Két csörgés után fel is vette.

   – Minden rendben? – szólt bele aggódóan.

   – Egy démon elrabolt minket. Persze, hogy minden rendben – feleltem hangomban igen nagy mennyiségű szarkazmussal.

   – Justin is ott van? – kérdezte Dus. – Jól van? Mennyire néz ki rosszul?

   – Jól vagyok. Kösz az aggódást, de... Rick tudja mivel tud ártani.

   – Mondj egy nyomot, amin elindulhatok és ott vagyok – hadarta Dustin.

   – Nem lehet. Már csak te hiányzol. Túl nagy élvezet lenne számára, ha téged is elkapna.

   – Nem izgat. Justin, ha meghalsz a hülyeségeid miatt feltámasztalak és én is megöllek. Cara tudod hol vagytok?

   – Nem, de leteszem, mert jön. – Ne, Car... –  ellenkezett, de kinyomtam és zsebembe csúsztattam.

   – Remélem jót csevegtetek – rántott fel a földről és nyakamnál fogva a falnak szorított. Magasabb nálam, így még lábujjam sem érte el a földet. Szó szerint tőle függtem.

   – Meg fognak találni és akkor megölnek – sziszegtem fogaim közt.

   – Tudom, édes. Már várom, hogy összefussak drága apáddal és Dustinnal.

   – Tudtad, hogy fel fogom hívni. Ezért engedtél el.

   – Ti emberek olyan egyformák vagytok. Mihelyst lehet, ti a szabaduláson töritek a fejeteket, de most közlöm: Ha egyszer is elszöksz a bátyádat a szemed láttára kínzom meg annyira, hogy könyörögj a haláláért – suttogta fülembe, majd egy puszit hagyott nyakamon.

   – Még egy ilyen és...

   – És? – vágott szavamba. – Szerinted nem tudnálak akár most megcsókolni? A nyakadat addig szívhatnám, míg a véred is kibuggyan. Annyira elgyengíthetnélek, hogy te könyörögnél a továbbiakért. Akár most is a magamévá tehetnélek...

   – Ahhoz lenne egy-két szavam – szólt közbe Lou.

   – Te hagytad el. Ha egy kicsit is tovább maradsz mindez nem történt volna meg, de te makacs voltál. Azzal keverted bajba, hogy elmentél, bár a szomszédba egy démonvadász család költözött. Azt hittem Chris megnehezíti a dolgom, de, csak kezdő volt. Megöltem.

   Mocorogni kezdtem és megpróbáltam lefejteni kezeit a nyakamról, de nem sikerül, erősen tartott.

    – Nem fog sikerülni. Gyenge vagy akárcsak a többi ember. Nem értek fel hozzánk.

    – Nem alacsonyodunk le – javítottam ki, bár nem kellett volna.

   Elengedett, de rögtön a falhoz csapott. Kezeimet a betonhoz szorította. Fülemhez hajolt.

   – Bátor vagy és buta. Példát vehetnél az anyádról. Ő rögtön elárulta, amit kértem. Mondjuk meghalt, de...

   – Megölted? Megölted az anyám? – kérdeztem mérgesen és egyik kezem sikerült kitépnem fogságából. A mellkasára csaptam, amin csak jót nevetett. A könnyek már mardosták a szemem, de nem gyengültem el. Azt csak akkor, ha már vége lesz ennek a rémálomnak.

   – Engedd el a többieket és beszéljük meg ketten – kértem.

   – Aztán segítséget hívnak. Chris is ezért halt meg. Megpróbálta felhívni az apádat, de gyorsabb voltam. Mondjuk... ha én nem ölöm meg a cigi megtette volna, igaz?! - suttogta fülembe.

   – Honnan tudsz róla? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – Vagy két éve volt.

   – A női démonvadászok erősebbek. Van egyfajta vonzerejük és neked abból bőven megadatott. Figyeltelek.

   – Nem a húgod miatt csinálod. Ő csak egy ürügy, ami miatt elkezdted. Ő is beleszámít, de nem a fő bosszú. Mióta tervezed?

   – Csak egy évtizede. Mióta megláttalak az apáddal a jászón. Emlékszel? Harry és te éppen hintáztatok mikor megláttál valamit a csúszda mögött. Állításod szerint egy sötét árny volt, de Rob elhitette veled, hogy képzelődtél. Azóta nehéz volt a közeledbe jutni, egészen addig, míg el nem kezdtél cigizni és rossz társaságba nem keveredtél. Folyton volt egy olyan érzésed, hogy figyelnek...

   – Miért? Miért én? Számtalan női vadász lehet rajtam kívül, sőt én nem is vagyok vadász.

   – A tűz, ami benned van. Az életkedv amit minden nap a szemeidben láttam. El akarom venni. Meg akarom keseríteni az életed. Egyszerűen te vagy a kiváló célpont – simította meg arcom, de mihelyst elfordultam elvette kezét.

Sziasztok! Íme egy újabb rész. Remélem tetszett. A következő két-három hétben nem nagyon fogok részt hozni, mert vizsgáim lesznek, de utána bepótolom. A díjat, pedig ismét megköszönöm. Nagyon jól esett, hogy valaki úgy gondolta, méltó vagyok rá.  És a rengeteg oldalmegjelenítést is köszönöm :)

xoxo D. D. Brown